„Nagyon szigorú tréner leszek” – vonja össze a szemöldökét Erős Károly, és ezt úgy mondja, olyan tekintettel, hogy az ember hisz is neki. Az Újpest rutinos labdarúgója még ad magának néhány évet a középpályán, aztán jöhet az edzői pálya – és a vasfegyelem. Ám ez a történet elsősorban azt mutatja, hogy a magyar játékosok igenis tudnak és akarnak profiként küzdeni.

Még friss az élmény: 2006. december 29-én Erős Károly, 35 esztendős albertirsai lakos csatlakozott a B-licences szakemberek táborához. Bár ez a tény már önmagában elismerést érdemel, az újpesti fedezet amondó, aki megszerezte a B-t, az szerezze meg az A-t is (majd a legmagasabb képesítést), főleg, ha határozott edzői tervei vannak. Márpedig az immár másfél évtizede az élvonalban szereplő játékosnak esze ágában sincs elszakadni a sportágtól – labdarúgó-pályafutása még be sem fejeződött, edzői karriere máris beindult.

„Öt éve, hogy otthon, Albertirsán foglalkozom a gyerekek, illetve a felnőttek csapatával – derül ki rögtön, hogy igazi játékos-edzővel van dolgunk. – Sőt működtetem a saját focisulimat is, amelyen keresztül elsősorban azt szeretném elérni, hogy a gyerkőcök hét napból hetet ne a számítógép előtt töltsenek, hanem legalább háromszor mozogjanak szervezett és kulturált körülmények között. Nem arra vágyom, hogy világverő gárdát alkosson az Erős FC, csupán azt szeretném, hogy fiúk és lányok – két lány is jár hozzám –, soványak és pufik megkedveljék a játékot. Nem kell ahhoz világbajnoknak vagy BL-győztesnek lenned, hogy sokat kapjál a futballtól: édesapám negyven évig játszott megyei szinten, most pedig, túl a hatvanon, hetente háromszor focizik, és úgy kel fel nap mint nap, hogy semmije sem fáj. Hát ezért igyekszem megértetni a fiatalokkal, hogy a sport mindennél fontosabb.”

A pályán nincs pardon, de civilként egy úr

Ennél talán csak a győzelem fontosabb… Aki látta már Erős Károlyt játszani, tanúsíthatja, önmagát és olykor az ellenfelet sem kímélve küzd együttese győzelméért; az újpestieknek ez tetszik, a többieknek nyilván nem. Az viszont egyértelmű: ha valaki a magyar labdarúgásban beszélhet jó mentalitásról, az a gyepen kegyelmet nem ismerő, civilben viszont felettébb rokonszenves középpályás. Ekként is beszél:

„Magyarországon rengeteg az ügyes gyerek, még Albertirsára is jut belőlük, ám hogy valaki tehetséges, csupán egy állapot. Kimegyünk tíz pályára, és mutatok száz technikás srácot, csakhogy tartok tőle, kilencvenkilencből hiányzik a győzni akarás. A nyerő mentalitás nálam ott kezdődik, hogy már a hétfő délelőtti edzést felvezető kézilabdában győzelemre török, aztán a futásban, a cicázásban, a kapura lövésben és a lábteniszben is a legjobb akarok lenni. Ha csak a szombati mecs- cset akarom megnyerni, az kevés, a hétköznapokon is elsőnek kell lenned ahhoz, hogy a hét végén győzzél! Kovács Zoltánnal már csak ezért is »nyírjuk« a fiatalokat. Néhányan még fel sem fogják, hogy abban az öltözőben kaptak szekrényt, ahol egykoron Törőcsik András ült. Amikor én voltam fiatal, tizennyolc idős játékos szerepelt a csapatban. Mára fordult a kocka: van tizennyolc fiatal és három öreg. Szóval igenis ráförmedek az ifjakra, ha kell, százszor is, mi több, néha még túl is lépem a határt, de kizárólag az ő érdekükben. Meglehet, most még azt mondják, mit magyaráz nekünk ez a vén tróger, ám ha öt év múlva csak egy is megállapítja, hogy igaza volt az Erősnek, már megérte.”

És ezen a ponton, ennél a témánál leragadunk. A lila-fehérek 17-ese csak mondja a magáét. A Megyeri úti stadion büféjében, a szomszédos asztalnál éppen a már említett fiatalok foglalnak helyet, talán hallják is, mit magyaráz tapasztalt társuk. Kérdés, megértik-e.

Az edzők panelszövege a játékost is kiborítja

„Ha egy edző azt nyilatkozza a lefújást követően, hogy a motiváltabb együttes nyert, attól rosszul vagyok – folytatja Erős Károly. – Ha úgy érzi, hogy a játékosa nem kellően motivált, ne szerepeltesse! A másik duma, ami kikészít, az a »jól mentek a fiúk«. Ne vicceljünk már egymással, miért ne mennének?! Az, hogy egy csapat csúszik-mászik, nem érdem. Az a minimum! Ki kell futni a pályára, és ami a csövön kifér! Lehet, persze hogy lehet rosszul játszani, pontatlanul passzolni, de menni, menni, menni kell! Nézzünk meg egy Wigan–Reading csatát, térdmagasságban csúszkálnak a résztvevők, állítom, egymás anyját is lerúgnák a győzelem érdekében. Irsán is akkor voltam igazán büszke a gárdára, amikor öt futballistát gyakorlatilag be kellett húzni az öltözőbe, úgy elfáradtak. Kikaptunk ugyan három egyre, de a srácok egymásért küzdöttek, és ezt látva már-már jobban örültem, mint ha gyenge teljesítménnyel, szerencsével nyertünk volna.”

A hollandok későn nézték ki maguknak

A Ferencváros kivételével valamennyi neves fővárosi klubban megforduló középpályás ezután arról beszél, hogy amit Magyarországon elérhet egy labdarúgó, azt elérte: volt bajnok, kupagyőztes és válogatott is. Bizonyára elégedett a pályafutásával, vetem fel, mire így reagál:

„Három éve a Feyenoorddal játszottunk Siófokon, a mérkőzés végén a hollandok afelől érdeklődtek az újpesti vezetőknél, ki az a tizenhetes, mert tetszett a produkciója. A következő, egyben az utolsó kérdésük az volt, hány éves. Miután megtudták, hogy a harmincharmadik életévében jár, azt mondták, köszönjük, nem érdekel… Rólam volt szó, ugyebár. Ha jobban belegondolok, kicsit hiányzik, hogy külföldön nem próbálhattam ki magam, ugyanakkor kesergésre sincs okom. Amit elértem, azt elsősorban magamnak köszönhetem, igyekeztem mindig azt nyújtani, amit tudok. A fülemen sosem táncoltattam a labdát, de egy kezemen megszámolom, hogy az elmúlt tizenöt esztendőben hány olyan edzés volt, amely után úgy éreztem, nem hoztam ki magamból a maximumot. Egy tizennyolc éves tőlem ne lássa, hogy csalom a futást. Amíg bírom, csinálom. Majd ha egy fiatal becsap egy megkerülős csellel, aztán úgy meglök vállal, hogy felborít, végül pedig felsegít, és közben vigyorogva megjegyzi, hogy mi van, öreg, na, akkor leporolom a mezem, és leadom a szertárban. Addig viszont nincs mese, »nyírok« mindenkit…”

Ronald: egyre Erősebb…

Erős Károly még Angyalföldön futballozott, amikor az átlagosnál vastagabb izomzatú lábai miatt Genzwein Ferenc ráragasztotta a „Koeman” becenevet. A névadó utóbb kétszeres „keresztapa” lett: az ő javaslatára lett a Koeman fivérek után a játékos fia Erős Ronald Ervin. Ez 14 éves történet: a kis Erős jelenleg még Albertirsán focizik, de piros-fekete szerelését hamarosan lila-fehérre cserélheti, ugyanis a nyáron Újpesre igazolhat. Édesapjából nem az elfogultság, hanem a B-licences edző beszél, amikor azt mondja: „…Kiváló bal lába van. A középpályán és a támadósorban is bevethető.  előbújik belőle az a mentalitás, ami engem jellemez. Végtére is, ki ne tanulna meg győzni, ha nem a fiam?!”